A hamis mámortól a valódi szárnyalásig
Minden függő kapta egyszer, valamikor, valakitől az első adagot. Ki így, ki úgy. Az a megmagyarázhatatlan érzés, ami az első pillanatban megfog, kiszakít a valóságból, majd észrevétlenül a rabjává tesz. Újra és újra úgy akarod érezni magad: nem gondolni semmire, elfelejteni a nehézségeket, a fájdalmat, a bűntudatot és a szégyent.
Az eleje jó. Sok a buli, sok a haver, a mindenhatóság illúziója mámorossá varázsolja a mindennapokat. Aztán eljön a pont, amikor egyre több kell, és még több. Kell. Már maga a szó is a kényszerre utal. Azon kapni magad egy reggel, hogy képtelen vagy eltölteni egyetlen napot is szer nélkül — itt kezdődik a "baj van" korszaka.
A látszat mögötti pokol
Már nem olyan szórakoztató a játék. A haverok is csak azért vannak jelen, hogy legyen kivel használni. A világ lassan átalakul: a kezdeti csillagporos varázs zord, kaotikus örvénnyé válik. Használsz, de már nem úgy hat. Kétségbeesetten keresed azt a régi érzést, amit az elején adott a cucc, de egyszerűen nem találod.
Sőt, napról napra rosszabb. Mardos a szégyen, hullik szét körülötted és benned minden. Miközben görcsösen igyekszel fenntartani a külvilág felé a látszatot, a belső valóságod maga a pokol.
Talán az apró betűs rész kimaradt, amikor aláírtad a láthatatlan szerződést ezzel az anyaggal. Igen, megszemélyesíted, pedig valójában csak egy különböző halmazállapotú vegyület. Mégis ez válik a mindeneddé. Hazugságok, játszmák, bántások kísérik minden áldott napodat. Közben egyre erősebb a harag, egyre mélyebb a bűntudat. Fáj létezni.
A töréspont és az élni akarás morzsája
Elérkezel a mélységek mélységébe. Abba a sötét pontba, amikor kipattan a gondolat: én nem akarok így élni. A szerhez fordulsz segítségért ismét, de az cserben hagy. Nem sikerül elmenni, nem sikerül megnyugodni.
És ekkor, ebben a keserű sötétségben a kalitkába zárt lélek csapkodni kezdi a szárnyait. Gyengén, alig észrevehetően, de elég zajt csap ahhoz, hogy megszülessen benned az élni akarás utolsó morzsája. Térdre rogyva, feltett kézzel, a semmibe ordítva elhangzik a szó, ami megnyitja a változás útját: SEGÍTSÉG!
A felszabadulás
A segítségkérés nem a gyengeség, hanem a legnagyobb bátorság jele. Amikor kimondod, a bezárt lélek elhullajtja a bilincseit, megpillantja az első arany tollpihét, és lassan, óvatosan kibontja a szárnyait. Tudja, hogy már nincs egyedül, és van lehetőség a valódi gyógyulásra. Ez az igazi felszabadultság az, amit a drog soha, egyetlen pillanatra sem volt képes megadni: a tiszta, szabad szárnyalás élményét.
"Egyszer csak eljött az a nap, amikor nem vártam tovább, és a kezembe vettem a sorsomat. Nem a világot akartam megváltani, hanem jobban lenni. Így a félelem érzését kézen fogva nekiálltam cselekedni, és bátran segítséget kértem.
Minden nap tettem valamit magamért, és ez ma már több mint 5 éve így megy. Józanul, tisztán, ma már másokat segítve.
Hiszem, hogy nem kell elmenni a falig, ahogy én tettem. Hiszem, hogy van kiút a drogok fogságából bárkinek."
By: F.V.