A szeretet koldusaitól az önmagunkra találásig: A társfüggőség valósága
Gyakran gondoljuk azt, hogy a szeretet mércéje a teljes feloldódás a másikban. Miszerint az az igazi kötődés, amikor a másikkal lélegzünk, az ő érzései határozzák meg a mi belső világunkat, és ha ő eltávolodik egy lépést, azzal a tettével alattunk megreng az egész talaj
Azt gondolom és tapasztalom, hogy a társfüggőség (kodependencia) nehezített pálya az addikciók területén. A kémiai szerekkel ellentétben itt nincsenek egyértelmű és tűpontos jelek. A drog vagy az alkohol területén egyértelmű, hogy aktív a függőségünk hiszen ott megittuk, felszívtuk vagy belőttük az adagunkat. A társfüggőségnél viszont élő emberi kapcsolódásokról és lelkekről van szó.
Adódik hát a kérdés: honnan tudom, hogy társfüggő módon kapcsolódom?
Az elmosódott határok és a diszfunkcionális gyökerek
A válasz összetett. A kodependenciának nincs egyetlen, kőbe vésett definíciója- leginkább az érzelmek és a viselkedés szintjén érhető tetten.
A társfüggő személy szinte kivétel nélkül diszfunkcionális családból származik, ahol jelen volt az érzelmileg elérhetetlen, bántó vagy függő szülő.
Az így átélt parentifikáció (amikor a gyermek kénytelen a szülő szülőjévé válni) súlyos sérüléseket hagy maga után. A gyermek felnőve képtelenné válik értékelni önmagát: a folyamatos kisebbrendűség és alkalmatlanság érzései mellé állandó társául szegődik a szorongás, a félelem és a bűntudat.
"Nem vagyok elég jó"
Ez a mélyen gyökerező hiedelem vezérli a kapcsolatválasztásait is. Olyan partnereket választ, akik mellett tovább sérül és hagyja, hogy bántsák. Miért? Mert ezt tanulta meg. Mert úgy érzi, ennyire képes, ennyit érdemel.
A szeretet koldusai, a szerek és az illúziók világa
A "szeretet koldusaként" működő emberben az válik automatikussá, hogy mindig mástól várja a válaszokat arra vonatkozóan, milyen is legyen ő. A folytonos megfelelés kényszerré válik, és bármire képes lesz, csakhogy kapjon egy kis figyelmet és szeretetet, amire kisgyermekkora óta sóvárog.
A társfüggő személy bizony tud annyira rosszul lenni önmagától és a tarthatatlan élethelyzetétől, hogy a feszültség enyhítésére drogokhoz vagy alkoholhoz nyúl. Egyszerűen nem lát más kiutat, és a szerek adta hamis felszabadultságban keres menedéket. Ezzel azonban egy még meredekebb lejtőre kerül: a szerek megjelenésével az amúgy sem fényes helyzet még súlyosabbá és összetettebbé válik.
Az illúziók világa teljesen elhatalmasodik felette. Felruházza a társát olyan tulajdonságokkal, amelyekre vágyik, de amelyek a valóságban egyáltalán nincsenek jelen. A valósággal való szembenézés annyira fájdalmas lenne, hogy megkezdődnek a lelkileg pusztító önátverések:
"Nem is csalt meg, csak testiségre vágyott, valójában engem szeret."
"Csak egyszer ütött meg, nem az ő hibája... én provokáltam ki."
Ebben a mérgező dinamikában a határok teljesen eltűnnek. Egy domináns, bántó partner megjelenése szinte törvényszerű. Elindulnak a játszmák és a manipulációk sorozatai, miközben a társfüggő személy a saját érzéseit sem tudja már azonosítani.
A fejében élő szeretetkép fals: nem az intimitásról, hanem a ragaszkodásról, a birtoklásról és a túlélésről szól.
A fenti képen is ez a fojtogató kettősség jelenik meg: az összeolvadó alakokat körbeölelő tüzes burok egyszerre ad látszólagos védelmet és teremt fojtogató börtönt, miközben a háttérben ott ólálkodnak a feldolgozatlan árnyak és az elfojtott valóság.
A nemet mondás művészetétől a mártíromság csapdájáig
A határok hiányának egyik leglátványosabb tünete, hogy a társfüggő ember egyszerűen képtelen nemet mondani. Amikor nem mond nemet a másik leuralására, túlzott elvárásaira vagy bántó viselkedésére, önként lép be az áldozat szerepébe. Idővel ebben a folyamatos megfelelésben és elnyomásban megszületik egy veszélyes védőmechanizmus: a mártíromság. A társfüggő nem érti, miért bántják, miért használják ki lépten-nyomon, mégis bent marad a helyzetben, mert ez a szenvedő, áldozati szerep válik számára ismerőssé és "komfortossá". A mártíromság mögött valójában az a rejtett sóvárgás húzódik meg, hogy a szenvedéséért cserébe végre elismerést, figyelmet és szeretetet kapjon.
A felépüléshez ezért elengedhetetlen megtanulni a nemet mondás művészetét. Nemet mondani nem a másik elleni támadás, hanem az önmagunk mellett meghozott döntés. Nemet mondani a leuralásra annyit tesz: kilépni az áldozatszerepből, és felelősséget vállalni a saját életünkért.
A felépülés kezdete: Az elhatárolódás
Hogyan lehet ebből a spirálból kilépni? A legfontosabb és legelső lépés az elhatárolódás. Hiszen csakis az elhatárolódás által tud egy társfüggő rá lépni az önmagához vezető útra.
Elhatárolódni a függőségem eszközétől – a romboló kapcsolattól, a mérgező dinamikáktól, a hamis illúzióktól – és végre egyszer, életemben először önmagamat választani. Ez a legnehezebb, legfájóbb döntés, amit meghozhatunk, ám egyben a legfelszabadítóbb is. Itt kezdődik a felépülés.
A képen látható Jin-Jang és a végtelen szimbóluma pontosan ezt az utat mutatja: a harmónia nem a másikban való feloldódásból, hanem a saját határaink meghúzásából és az önálló, egyensúlyban lévő létezésből születik meg.
- Elhatárolódni és határt húzni: Kimondani, hogy hol végződöm én, és hol kezdődik a másik.
- Megtanulni nemet mondani.
- Szembenézni az illúziókkal: Letenni a kifogásokat és a mártíromságot, meglátni a kapcsolatot a maga nyers valójában.
- Hazatalálni önmagunkhoz: Felépíteni a saját önbecsülésünket, hogy ne kolduljuk a szeretetet, hanem képesek legyünk megélni azt – először önmagunk iránt.
A társfüggőségből kivezető út nem az elhidegülésről szól, hanem arról a szabadságról, ahol nem a hiány és a félelem tart össze két embert, hanem a szabad döntés.
Tudom, hogy ez az út nehéznek tűnik. Igen, van, hogy az... máskor pedig csodás, felszabadító. Ez az élet rendje. Számomra fontos eszmévé vált, hogy elfogadom a létezést az összes feltételével együtt.
A Szertelen oldallal és a segítői munkámmal az a célom, hogy megmutassam: van kiút. A saját élményeim és a szakmai tapasztalataim egyaránt azt mutatják, hogy a legnehezebb pillanatokban is ott rejtőzik a változás lehetősége. Szerintem a legboldogabb pillanat a felépülésben az, amikor a mosoly az arcon nem a küzdelem tagadása, hanem a béke és a reménye megélése lesz. Az a belső csend és erő, ami akkor születik, amikor végre önmagadat választod.