Amikor a pillangó szárnyra kel- Az átalakulás, a felépülés és a szabadság útja

Az átalakulás és a változás nem egyetlen pillanat műve. Sokkal inkább egy folyamat, amely életünk végéig elkísér bennünket. Azt gondolom, hogy ehhez két fontos dologra mindenképpen szükségünk van: nyitottságra és alázatra. Nyitottságra ahhoz, hogy merjünk új dolgokat befogadni, és alázatra ahhoz, hogy felismerjük: mindig van mit tanulnunk önmagunkról és a világról.

De vajon hogyan is néz ki egy ilyen átalakulás a függőségből való felépülés során?

A drogkarrier is egy folyamat. Sokszor egészen ártatlanul indul, majd jön a csillogó, frenetikus bulik időszaka. A szabadság, a határtalanság, az élmények és az eufória illúziója. Aztán valahol, szinte észrevétlenül, elindul a lejtő. Ami korábban örömforrás volt, lassan kényszerré válik. A kontroll eltűnik, a veszteségek megsokszorozódnak, és sok esetben a történet a pokolban ér véget. Igazi érzelmi, mentális és fizikai hullámvasút.

Nos, a felépülés is egy ilyen hullámvasút, csak éppen az ellenkező irányba vezet. Itt sokszor a mélypontról indulunk.
A szerhasználat képes teljesen szétszedni az embert. Kapcsolatok, lehetőségek, álmok, önbecsülés, bizalom – szinte minden elveszhet. És talán ilyenkor az ember egy része is meghal. Marad a túlélés, amely már szinte ösztönszerűen működik. Egyfajta bábbá válik a személy, aki még nem tudja, mi vár rá, csak azt érzi, hogy valahogyan ki kell jutnia abból, amiben van.

Aztán elkezdődik a munka.

Rengeteg türelemre, kitartásra és sokszor embert próbáló erőfeszítésre van szükség. Az eleje gyakran a kínok kínja. Az elvonás borzalma, a sóvárgás, a napról napra történő túlélés időszaka. Olyan napok, amikor nem a nagy célok számítanak, hanem az, hogy ma se nyúljak a szerhez. Hogy kibírjam. Hogy holnap is megpróbáljam.
Aztán egyszer csak jobb lesz. Majd még jobb.

Persze újra jönnek nehéz időszakok. De ezek már valahogy mások. Nem feltétlenül könnyebbek, viszont van egy óriási különbség: az ember már tudja, hová nem akar visszajutni. A múlt tapasztalata emlékezteti arra, hogy mit nem szeretne még egyszer átélni. És ez már tudás. A saját bőrünkön megszerzett tudás. Ekkor kezdődik a bátorság egy újabb szakasza. Amikor a félelmeket lassan legyőzve a felépülni vágyó ember elkezdi megfogalmazni a józan álmait, vágyait. Már nemcsak azt tudja, mit nem akar, hanem azt is elkezdi felfedezni, hogy mit szeretne.

Lassan épül a Maslow-piramis.

Az alapoktól indulunk, és sokszor elérhetetlenül távolinak tűnik a csúcs. Pedig minden egyes lépés számít. Ehhez rengeteg önismereti munka, áldozat, lemondás és fegyelem szükséges. Folyamatos tanulás, önmagunkkal való szembenézés, és újra meg újra kilépés a komfortzónánkból. Mert a felépülés nem azt jelenti, hogy minden nehézség megszűnik. Sokkal inkább azt, hogy megtanulunk másképpen viszonyulni hozzájuk. És közben valami elkezd megváltozni.

Lassan nyílik a pillangó szárnya.

A korábbi gyötrelmek már távolabbi emlékekké válnak. Elkezdjük megismerni önmagunkat. Felfedezzük, kik vagyunk a szerek nélkül. Megjelennek az őszinte, józan kapcsolatok, új hobbik, érdeklődési körök, célok. Megtanulunk kapcsolódni, örülni, tervezni és felelősséget vállalni.
A korábbi, szer köré szerveződő életet lassan felváltja a felelősségvállalás. És ezzel együtt megérkezik valami, amire talán már régóta vágytunk: a szabadság. Nem az a szabadság, amit korábban a szerhasználat ígért, hanem az igazi. Amikor már nem egy anyag irányítja a döntéseinket, a napjainkat, a gondolatainkat. Amikor újra mi magunk rendelkezünk az életünk felett. A felszabadultság első szellője.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem csupán túlélünk. Élünk.

Elkezdjük élvezni a befektetett munka eredményét. Visszatekintve talán már azt is értjük, hogy bizonyos dolgok miért történtek velünk, és mit tanultunk belőlük. Képessé válunk elengedni, elfogadni, megbocsátani. Másoknak és önmagunknak is.

De vajon elérkeztünk a csúcshoz?

Ezen sokat szoktam elmélkedni és jelenleg a válaszom az, hogy nem hiszem.
Hiszen az átalakulás nem ér véget azzal, hogy józanok lettünk. A felépülés nem egy kipipálható feladat, hanem egy életen át tartó tanulási folyamat. Mindig lesznek új felismerések, új kihívások, újabb lehetőségek arra, hogy fejlődjünk.
A pillangó sem azért kel szárnyra, hogy többé ne érje szél vagy vihar. Hanem azért, mert már képes repülni.
Talán számomra erről szól igazán a felépülés. 

•  Nem arról, hogy kitöröljük a múltunkat, hanem arról, hogy megtanulunk együtt élni vele anélkül, hogy tovább irányítana bennünket.
• Nem arról, hogy tökéletessé válunk, hanem arról, hogy egyre inkább önmagunkká lehetünk.

És talán ez az igazi szabadság.

Mert a pillangó nem felejti el, hogy egykor hernyó volt. De már nem az határozza meg, hogy honnan indult, hanem az, hogy képes szárnyalni.