Amikor az érzések útra kelnek- Vágyaktól az önismeretig

​Gyerekként és felnőttként is mindannyian építgetünk magunkban képeket, vágyakat, elvárásokat. Vágyunk a szeretetre, a szerelemre, egy összetartó családra, gyermekre, anyagi biztonságra, utazásokra, jó barátokra és méltó munkára. Kinek ne szerepelnének ezek a képzeletbeli listáján?​

Aztán megérkezik maga az élet.​

Olyan események sodródnak az utunkba, amelyekre nincs közvetlen befolyásunk. Döntéseket hozunk – néha tudatosan, néha pedig csak felülünk a hullámokra, és hagyjuk, hogy vigyen az áramlat. 

Mindannyian hozott csomaggal indulunk: a gyermekkorunk, a családi minták és a kapott nevelés alapvetően meghatározzák, milyen felnőtté válunk. Erre az alaptőkére rakódnak rá a külvilág ingerei: a közösségi média tökéletesnek mutatott képei, a tévé, az internet, miközben belőlünk folyamatosan törnek fel a negatív és pozitív élmények hatásai.​

Az érzések csak jönnek és jönnek. És én úgy gondolom, pontosan itt van a lényeg.​

• Tudom-e, felismerem-e, meg tudom-e nevezni, amit éppen érzek? 
• Megtanította ezt nekem valaha bárki, vagy csak sodródom a saját belső viharaimban?​

Nálam ez az érzelemismereti szótár gyerekként hiányos volt. Így a gondolataim és a reakcióim is szélsőséges skálán cikáztak. Érzelem vezérelt állapotban egymás után követtem el a hibákat: bántottak, és én is bántottam másokat. Sérültem, ami még több feldolgozatlan érzést szült bennem.

​Aztán jöttek a gyógyszerek, majd a más drogok. Azt hittem, megoldást találtam.​

Valójában a szerekkel pont az érzéseimet és a cikázó gondolataimat akartam elnyomni. Csendre vágytam a fejemben és a lelkemben. Eleinte működni látszott, de a hiány hamar feneketlen kúttá vált: egyre több kellett, míg végül már semmi nem volt elég. Kerestem és üldöztem azt a kezdeti, tompa nihilt, de hiába.​Egyre rosszabbul lettem, egyre betegebbé váltam. A függőség teljesen a hatalmába kerített, a mindennapjaimat pedig átvette a megbocsáthatatlannak tűnő szégyen és a bűntudat. 

Ahogy csúsztam egyre lejjebb, elérkezett a pont, amikor már egyetlen napot sem tudtam megcsinálni szer nélkül.​  A világban minden és mindenki hibássá vált a szememben. Haragudtam, nehezteltem, fájt a lelkem. Közben ott bujkált bennem a kérdés: Hol van az a sok álom, amit régen dédelgettem?​

Aztán eljött az a pont, amikor egyedül maradtam. Lent a mélyben, a sötétben, teljesen magamra utalva. Szétestem, térdre rogytam, és már nem tudtam tovább tagadni a valóságot. Ám a legmélyebb ponton – az ösztönös élni akarásból – bekapcsolt valami: segítséget kértem.​

Fogalmam sem volt, mi lesz velem. Azt hittem, minden álmom végleg szertefoszlott, így csak napról napra léteztem. Újra kellett fogalmaznom, mit is akarok az élettől. És végre akadtak emberek, akik megtanították, hogyan működöm én, és hogyan működik a lelkem. Megtanultam azonosítani és megnevezni a belső állapotaimat.​

Haladtam. Mentem előre. Cselekedtem. Ennek pedig már jó pár éve.​

Nehéz élethelyzetek és kihívások természetesen ma is vannak – az élet nem vált tündérmesévé. Azonban ma már ismerem magamat, és így mérhetetlenül könnyebb. Elfogadtam az életet a maga teljes valóságában, minden feltételével együtt.​

És ami a legfontosabb: újra vannak álmaim.​

​Amikor rátekintek erre a rajzomra, pontosan ezt a belső harcot látom. Évekig hagytam, hogy a saját démonaim – a félelmek, a harag, a másoknak való megfelelés, a függőség sötét alakjai – uralják a mindennapjaimat. 

A változás ott kezdődött, amikor felállítottam a határokat, és képes voltam azt mondani nekik: eddig és ne tovább. 

A bennem lévő védelmező erő és a megszerzett önismeret ma már segít abban, hogy kívül tartsam mindazt, ami régen elpusztított.​

A te életedben kik vagy mik azok a démonok, akiket meg kell tanulnod kint tartani? És megtaláltad már azt a belső erőt, ami segít felállni?