Kötéltánc a szakadék felett – A megélt tapasztalatból születő belső erő

Amikor erre a rajzra nézek, az idő azonnal visszarepít nagyjából öt évvel ezelőttre. Ott ültem a rehabilitációs intézetben egy rajzlappal a kezemben, miközben a fejemben és a lelkemben leírhatatlan kaotikus viharok dúltak. Tele voltam bizonytalansággal, szorongással és bénító félelemmel. Rettegtem az újtól, az ismeretlentől, a józanságtól – attól a világtól, ahol nem álltak rendelkezésre a régi, megszokott mankók.  ​

A toxikus környezetet, a destruktív kapcsolódásokat és a lefelé húzó spirált már kívül-belül ismertem. Bár szétmarta az életemet, abban legalább volt egyfajta torz biztonságérzet: pontosan tudtam, mire számíthatok tőle. Az új, tiszta élet viszont egyetlen hatalmas, ismeretlen űrnek tűnt.​

Sokszor kételkedtem magamban. Számtalanszor fordult meg a fejemben a legnehezebb pillanatokban, hogy egyszerűen felállok, feladom az egészet, kilépek az ajtón, és használok tovább. A megadás sokszor könnyebbnek tűnik, mint a megküzdés.​

De valahogy mégis maradtam. Lépésről lépésre, napról napra elteltek a hetek, és a köd lassan elkezdett felszállni. Ahogy tisztult a szervezetem és a gondolkodásom, úgy tisztult a kép is. Éreztem, hogy van valami láthatatlan megtartó erő, ami egyszerűen nem engedi, hogy újra lezuhanjak abba a mély, sötét szakadékba.​

Akkor még nem teljesen értettem, mi ez. Ma már pontosan tudom: az a láthatatlan erő a saját belső tartásom és erőm volt, amit a segítőim türelemmel, szakértelemmel és megtartó jelenléttel segítettek kihozni belőlem. ​Maradtam a folyamatban. Csináltam a dolgom akkor is, amikor fájt, és akkor is, amikor kényelmetlen volt. Elkezdtem befelé figyelni, megtanultam lecsendesíteni a belső zajt, és nyitottá váltam azokra a visszajelzésekre, amelyek nem rombolni, hanem építeni akartak.

​Sok év telt el azóta. Ma már a "másik oldalon" állok: én kísérem és segítem azokat a függőket és hozzátartozókat, akik jelenleg járják meg a maguk poklát. Teszem ezt mély alázattal, szeretettel és megingathatatlan hivatástudattal. Mert én is voltam ott a mélyben... mert nekem sikerült felállnom, és szilárdan hiszem, hogy a megélt tapasztalatnál nincs hitelesebb és erőt adóbb eszköz a segítő kezében.​

Ha a rajzomra nézek, a kötéltánc szimbólumát látom benne:  ​

• A mélységben leselkedő árnyak: A félelmek, a régi minták, a toxikus közegek és a visszahúzó erők, amelyek arra várnak, hogy elvétsünk egyetlen lépést.
• ​A magasság és a haladás: A vágy a tisztaságra, a szabadságra, az önazonosságra és a méltóságteljes életre.​
• A kiegyensúlyozó rúd: A saját értékrendünk, a megszerzett tudásunk, a határaink és a belső tartásunk, amit a kezünkben szorítunk.  ​

A kötéltánc nem arról szól, hogy soha többé nem fogunk félni. Nem arról szól, hogy a mélység megszűnik létezni. A kötéltánc arról szól, hogy a félelmeink ellenére is képesek vagyunk egyensúlyban maradni, szorosan fogni a saját kiegyensúlyozó rudunkat, és megtenni a következő lépést – még akkor is, ha lent ordít a bizonytalanság. 

​Akár a felépülés útján jársz, akár a hivatásodban vagy az magánéletedben nézel szembe méltatlan helyzetekkel, újra meg újra fel kell lépned erre a kötélre. 

A döntés mindig a te kezedben van: engeded, hogy a mélyben lakozó félelmek és külső hangok lerántsanak, vagy megbízol abban a belső erőben, amit senki és semmi nem vehet el tőled? 

​Saját élményből mondom: a belső erőd ott van benned is, még akkor is, ha most épp nem látod a ködtől.